TRANSLATION 1.: Talk Is Jericho

 

Talk Is Jericho: "Falling Into Ronnie Radke" (2022)

interview with Ronnie about prison and restart, PTSD and the founding of FIR:

Interjú Ronnie-val börtönről és újrakezdésről, poszttraumás stresszről és a FIR megalapításáról

CHRIS JERICHO: Csodálatra méltó, hogy mindezen keresztülmentél. És az is csodálatra méltó számomra, hogy meg tudtad alapítani a Falling In Reverse-t, mialatt a börtönben voltál. Hogy a fenébe csináltad?

RONNIE RADKE: Igen, így (taktust ver a lábán) csináltam, így játszottam le a legtöbb dalomat, tulajdonképpen minden dalt. Nem tudtam igazán hangosan énekelni, nem akartam zavarni az embereket, szóval úgymond suttognom kellett őket, így amikor kikerültem, vissza kellett szereznem a hangomat. Nem tudtam, hogyan... Így csináltam (üti a combjait és dúdol), ezt, kiéneklés helyett.

CJ: Igen, igen.

RR: Újra kellett tanulnom az egészet, de nem tartott sokáig. De minden dalt így írtam meg, így (üti a taktust), "dynamic", "dynamic", felénekelve a gitár részeket és ilyesmi, az volt... egy életnyi időm volt rá, szóval csak megírtam a szövegeket. Szerencsére tudom, hogyan kell dalt írni, és fejemben tudtam tartani mindet, ennek nagyon örülök, mert nagyon sok embernek nincs meg ez a képessége, szóval igen, hálás vagyok érte.

CJ: Úgy érted, megjegyezni, mert nem tudtad felvenni őket semmire, igaz?

RR: Ó, úgy értem, minden nap ezt csináltam, újra meg újra.

CJ: Értem.

RR: Szóval ez olyan, ha minden nap csinálod 2 és fél éven keresztül, meg fogod jegezni, tudod. Igen, őrület.

CJ: Szóval összeállítottál egy teljes zenekart, vagy csak azt tervezted, hogy itt van néhány dal és majd találok srácokat, akikkel játszhatok.

RR: Volt még valaki kint, aki segített, csak sajnos egyre inkább... elkezdett népszerűvé válni, és valahogy a fejébe szállt a dicsőség, valahogy nem tudta hogyan megélni ezt, elkezdte csak úgy beengedni a bandába a tagokat, úgy voltam vele, hogy... érted... egyszer csak mindenki a banda tagja volt, szóval nem tudom, érted...

CJ: Igen, persze.

RR: Fura volt. De igen, volt egy gyerek, Jacky, ő nagyon jó szólókban és ilyesmi, és így valahogy megszerveződött, és kiengedtek, és azt reméltem, ó, istenem, ember, nem tudtam közösségbe menni, rémálom lehetett velem egy zenekarban lenni, semmit nem tudtam csinálni, tudod...

CJ: A mentális állapotod miatt...

RR: Igen, agresszív is voltam. Nem tehettem róla, szuperagresszív voltam, tudod. Így 2020-ból visszanézve ez biztos, hogy így volt.

CJ: Tudtad előre, úgy értem, bent voltál 2 és fél évig, tudtad, hogy majd bizonyos napon engednek ki, mondjuk május 12-én, vagy előtte még próbaidőre is kellett menned, vagy hogy működött ez?

RR: Ha próbaidőre mentem volna, nem engedtek volna ki a próbaidő alatt, őszintén örülök, hogy nem így lett, mert nem engedtek volna el, és egész idő alatt... Úgy volt, hogy a szülinapomon engednek ki, és olyan gusztustalanul gonoszak voltak ott bent, hogy a szabadulásom napja a születésnapom volt, de csak a következő napon engedtek ki.

CJ: Ó, igen. Most... emlékszem, mikor én, még egyszer, nem akarom hasonlítgatni, mert ezek csak az én kis tapasztalataim, volt egy kis papírom és felírtam rá az órákat, így, hogy egy, kettő, három, négy és (áthúzza) öt, tudod, hat, és amikor elértem a 72 óráig, úgy voltam vele, ha még egy órát bent kell ülnöm, elveszítem a kibaszott eszemet. Mert számoltam, 1, 2, 3, 4, 59, 60, 72, most már elmehetek, elmehetek végre? Mert olyan, á, az az extra nap bizonyára végtelennek tűnt neked.

RR: Vad volt, nem tudtam aludni, és tudod, ismered az érzést, amikor kísérnek, és tudod, hogy ki fognak engedni, tudod, telemegy a szervezeted dopaminnal, leírhatatlan érzés, erről senki nem beszél, felgörgetik és kinyitják a hangos ajtót, és mondják, hogy gyere, te meg, hogy érted, hogy menjek, elengedtek?, és ők, hogy igen, az egész dolog így elárasztja a tested, és épp mielőtt kiengednének, betesznek egy kis szobába, és mögötted becsukódik egy ajtó, majd kinyílik egy másik, és ott van a kint, és kisétálsz, és... te meg, minthogy ott voltál bent, és traumatizáltan, tudod, bizonyos értelemben, úgy vagy vele, hogy váó, baszki...

CJ: Megyek Cracker Barrel-ezni, igen! (gyorsétterem)

RR: Igen, valószínűleg kurva jó, én is átéltem, voltam fogdában is,  ahonnan 24 vagy 36 óra múlva engedtek ki, az is megvolt, ismerem. Kibaszottul hihetetlen, amikor szabadulsz.

CJ: Szóval amikor kijöttél, amiről most beszélsz, hogy volt néhány dalod, amiket a fejedben írtál és a lábaidon, nehéz volt kiadói szerződéshez jutni, amolyan érinthetetlen voltál, vagy várták Ronnie Radke-t, hogy szabaduljon végre?

RR: Vártak, igen, vagyis féltek tőle, hogy majd, vártak egy hónapot vagy kettőt, hogy lássák, nem nyúlok-e azonnal a drogokhoz, de nem tettem, túlságosan traumatizált voltam a kábszerezéshez. Igen, esély nem volt rá, sört azt ittam, mert segített, vagyis azt gondoltam, hogy segít a szorongás ellen, segített ugyan, de reggelente egyre rosszabb lett, tudod, de ja, ugyanaz a kiadó volt, mint mielőtt lecsuktak, és kábé azonnal elmentünk Floridába, és felvettük az első albumomat, hatalmas lemez volt a The Drug In Me Is You, nagyon nagy volt, abban az időben, tudod, ahhoz képest nagyon jól szerepelt.

CJ: Ezt is Elvissel csináltad, nem, Mike Baskette-el, ja?

RR: Ja.

CJ: Hogy dolgozott veled, tudván, épp miken mentél keresztül, ugyanaz az arc volt, akit előtte ismertél?

RR: Ő, vagyis én azért szerződhettem vele, mert ő volt az aki megcsinálta az első demómat, és ő csinálta az Escape The Fate albumokat is, de valójában a demóm volt, ami annyira jól szólt annakidején, hogy a kiadóm azt kérdezte, ki a fene csinálta ezt, minden más banda demója tök szarul hangzott, ez meg olyan volt, amit magas minőségben kiviteleztek, szóval a kiadó azonnali érdeklődést mutatott, tudod, szóval mi, ismerem őt már Vegasból, sok mindent csináltunk... haha, nem fontos (nevet), végül is, szóval jókat buliztunk, az biztos, de hát az réges-régen volt, de igen, ő megértette, hogy még mindig nagyon nehéz, annyira, ó, ember, annyira össze voltam zavarodva, annyira zavart voltam, kiszabadulván a börtönből, éppen egy albumot készítve, tudod, egy hotelban laktam, ott komfortos volt, a hotelban, de nem akartam kijönni.

CJ: Mert az egy kisebb helyiség volt, bizonyára kisebb helyiséghez..

RR: Egyszerűen annyira szorongtam, haver, az emberek között, az emberek idegessé tettek, olyan volt, az arckifejezéseik idegesítettek, most már abszolút nem vagyok ilyen; most már nagyobb csoportokban is megfordulok, bárkivel bármeddig el tudok beszélgetni, de akkor nem. Teljes összeomlásaim voltak, nem tudtam egynél több emberrel lenni egyszerre, ha már ketten voltak a szobában, megőrültem.

CJ: Tényleg? Nem semmi, ember.

RR: Igen, szociális szorongás, őrület, ember.

CJ: Azért is érdekes, mert egy rockzenekar frontembere vagy, ami azt jelenti, hogy amikor a színpadra kiállsz, te vagy a partiarc és mindenki figyelmének a központja...

RR: Azzal semmi gond, igen, bizarr, mert az hangos, a hangossága védelmez, tudod... Mindig akkor volt a baj, amikor elcsendesedett minden, mert a börtönben amikor igazán csend lett, valami nagyon rossz volt készülőben. Tudtad előre, mert olyankor tényleg csend lett, és én olyankor (hátrafordul, többször) mi van, rólam van szó, hé, mi történik éppen? Valahogy így, úgy voltam vele, hogy igazat mondtok, srácok? Ja, tényleg, ilyenkor nem tudod, hogy ki mire készül. Tudod, amikor ilyen csend lesz bent, akkor az energiák megváltoznak. Szóval szerintem ez okozta, hogy amikor kijöttem, és valahogy tényleg csend lett, mondjuk egy szobában, mindig fordultam hátra, főleg, hogy az emberek, tudod, tudván, hogy börtönben voltam, és épp találkoznak velem, valahogy nem mernek túl harsányak lenni, valahogy gátlásosak, és csendben vannak, és nem értik, hogy ez mennyire rossz. Szóval így volt, bizonyára nagy szívás voltam...

VISSZA A POSZTHOZ