TRANSLATION 3.: Scuzz Tv Meets Ronnie Radke

 

SCUZZ TV Meets Ronnie Radke (2012)

Interview with Ronnie about FIR, the first album, the prison and restart and the future plans

Interjú Ronnie-val a FIR-ről, az új albumról, a börtönről és az újrakezdésről, valamint a jövőbeni tervekről

SCUZZ TV: Beez vagyok a Scuzz TV-től, és a következő órában itt lesz velünk Ronnie Radke, akivel a múlt, a jelen és a jövő eseményeiről fogunk beszélgetni, szia, hogy érzed magad?

RONNIE RADKE: Nagyszerűen.

STV: Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne mondjam neked, hogy "Hi, Ronnie!" Sokszor megkapod ezt, ugye?

RR: Ó, nem, csak minden nap a színpadon, ez a kedvenc részem a műsorból, az egyik, amikor én elmondom azt a verssort ("Hi, my name is Ronnie, I'm an addict"), majd a tömeg válaszol, hogy "Hi, Ronnie!". Annyira muris.

STV: Csodás. Szóval azzal fogjuk kezdeni, mikor még nem is voltál zenekarban, mik voltak a legkorábbi hatások, amik értek, kik voltak, akik miatt úgy érezted, neked is a színpadon a helyed, mert hallottam én már mindenkiről, a Sunset Strip-en keresztül Eminemig...

RR: Igen, a hip-hop volt az egyik legerősebb befolyásoló tényezőm, már a kezdetektől fogva. Apám szó szerint Black Sabbath-on nevelt fel, meg Judas Priest-en, és egy rakás klasszikus rock bandán, de közben én magamtól Dr. Dre Chronic lemezét hallgattam, meg Snoop Dogg felvételeket, mint a "Gin And Juice", tudod, szóval a hip-hop volt az első szerelmem, majd a punk-rock, az igazi metálzene pedig valahogy a vérembe volt csepegtetve, szóval esély nem volt megkerülnöm. De ja, Eminem volt a kedvencem.

STV: Első perctől komfortosan érezted magad a színpadon, mindig otthonos volt számodra?

RR: Igen, mert szükségem volt a figyelemre. Persze, erről nem tudtam, amíg fel nem nőttem, de ezért játszottam az eszemet mindig a suliban, ezért voltam mindig én a tökfej. Rájöttem, hogy akkor érzem a legjobban magam, amikor mindenki rám figyel. Végül elhatároztam, hogy alapítok egy zenekart, és fellépek színpadon, életemben először, ráadásul egy elég nagy esemény volt, utána pedig a többi srác odajött autogramot kérni, lehettem vagy 16 éves... Úgy voltam vele, ez eszméletlen, és pont ez az, amit az élettől akarok.

STV: Most nem akarok tiszteletlen lenni a volt bandád tagjaival szemben, de amikor azt mondod, a suliban is körülötted forgott a világ, valójában a zenekarban is úgy érezted, hogy te vagy a figyelem középpontjában?

RR: Igen, én és Max. Őszintén, a többiekkel senki sem igazán törődött. Max azonban, nos, Max és én egy napon születtünk, benne is megvan minden, ez a reflektorfény-mentalitás is, szóval ő is a figyelem középpontja volt a bandában.

STV: Szóval amikor elkezdtétek az Escape The Fate-tel, és már előfordultatok itt-ott, úgy érezted, hogy azonnal berobbantatok, vagy egy lassabb felforrósodás volt...

RR: Mire gondolsz?

STV: Amikor megalakult az ETF, azonnali sikere lett, vagy lassacskán emésztették meg az emberek, és ti végignéztétek a felfutását?

RR: Én ezt már régóta csináltam, egyre írtam a dalokat, de ez a banda kifejezetten egy demóval kezdődött. Készítettem egy demófelvételt, és köréje szerveztem meg a zenekart. A demót a produceremmel együtt írtuk, Elvis-szel, ketten, felvettük, majd összeszedtem a bandát, és mindenkivel megtanultattam a dalokat. Amint ez megvolt, feltöltöttem MySpace-re az anyagot, és a kiadók elkezdtek megkeresni minket, az első koncertjeink pedig, Las Vegasban teltházzal mentek le, szóval igen, elég hamar berobbantunk.

STV: Említed az első koncerteteket, amire emlékszel, ez volt az a nagy esemény, mi is volt az, egy Epitaph verseny, amit megnyertetek?

RR: Nem, ez nem verseny volt, az első koncertünk egy Gameworks nevű helyen volt Vegas határában, és teltházunk volt, és én teljesen össze voltam zavarodva, mert mi voltunk a főzenekar, nem értettem, ki miatt vannak itt ilyen sokan, tehát kimentem a bejárat elé a sorba, és megkérdeztem mindenkitől, hogy "kit jöttél megnézni?", és ők, hogy "téged", mondom, rendben, aztán továbbmentem, messzebb álló emberekhez, "kit jöttetek megnézni?", "titeket", aztán még néhány ember ugyanígy, míg végül úgy éreztem, ez tiszta őrület.

STV: Ha most így visszagondolsz, milyennek írnád le azt a pár évedet az ETF-el?

RR: Nem hinném, hogy készen álltam volna a sikerre, valahogy átvette az egóm a hatalmat fölöttem, a fejem elszállt, és már csak dühöt éreztem, és egy rakás balhéba belekeveredtem, nem tudtam, hogy kezeljem a helyzetet, szóval negatívan álltam mindenhez.

STV: Értem.

RR: És a drogok meg az alkohol is sokat hozzátettek a problémához, szóval az a 2 év egy masszív homály volt, és aztán börtönbe kerültem.

STV: Nem érezted őrületnek, hogy épp amikor megszerezted az "édességbolt kulcsát", 16-17 évesen... ja, ez egy ilyen szólás, szóval amikor már épp azt érezted, tied a világ, érted, turnézol, királynak érzed magad, és főleg ilyen fiatal korban, szóval bizonyára nagyon nehéz volt ezt feldolgozni.

RR: A korom, a fiatal kor volt a legnagyobb gond szerintem. Nem voltam még elég érett, úgy éreztem, a világ többel tartozik nekem, mint amennyi adatott, hogy ösztönszinten bűzlik minden, és nekem is olyannak kell lennem, mert egy igazi rocksztár az amolyan gonosz figura, szemét az emberekkel, összetör dolgokat és egy csomó mindenkivel szexel. Tudod. És ahogy egyre idősebb leszel, egyre inkább rájössz, hogy sokkal fontosabb a lehető legszerényebbnek lenni, és a lehető legtöbb időt tölteni a rajongókkal, még ha olykor elég őrültek is.

STV: Lehetett néhány eszement eseted...

RR: Igen, de hát ezek valahol boldoggá tesznek, ugyanakkor az őrületbe is kergetnek, mert a rajongók ugye mindig azzal jönnek, hogy "úristen, annyira szeretlek, kérhetek egy fotót?", a személyzet persze azt mondja erre, hogy nem lehet most fotózkodni, 300 ember vár még a sorban, utána meg rám dühösek. Megkeresnek, utálnak, én vagyok a bunkó. Úgy érzem, ebben sohasem győzhetek...

STV: De amikor a helyzet kontrollálatlanná vált, úgy érezted, hogy A. inkább te vagy az, aki a többieknél is nehezebb eset, vagy B. ők akartak inkább lelépni mellőled?

RR: Nem voltam ura a helyzetnek, ezt megengedték nekem, de mindig én voltam a nagykutya a fejvesztésben, mindenki más csak követte a példámat, én teljesen őrült voltam, dühös, folyton megpróbáltam szembeszállni az emberekkel, ok nélkül, ez így nem egy életforma, egy halom dolgon keresztül kellett mennem, amin addig még nem sikerült, tudod, ilyesmi.

STV: És kaptál valami jelzést arra, hogy ki fogsz kerülni a bandából, hogy hamarosan elválnak útjaitok?

RR: Hogy jelzést kaptam-e? Nem, ahhoz túlságosan be voltam tépve, állandó jelleggel, néha azt sem tudtam, mi folyik éppen; úgy éreztem, a bandatagok közül néhányat nem bírok, Omart szerettem és még mindig szeretem, és szeretem Max-et, de a többiekkel valahogy úgy voltam, hogy emberként nem kedveltem őket. De most Max miatt szarul érzem magam, mert ő most nagyon rossz körülmények között van, és tudod, számára mindig van hely a szívemben.

STV: Az jó. Az emberek mindig csak a pletykákat akarják hallani, most köztetek legalább van együttérzés, vagyis úgy, hogy közted és valaki más között.

RR: Igen, ő és Omar. Úgy értem, Omarral még mindig írunk együtt dalokat, eljön hozzám néha, de Max-et csak nemrég láttam újra, és nagyon nincs jól, úgy értem, bármennyire érdekel a sorsa, nem tudok mit tenni érte, ez már túlhaladta a kapacitásomat, nem tudom többé beleártani magam ilyesmibe.

STV: Pontosan. Visszatérünk egy kis szünet után, még több Ronnie Radke-vel és minden Falling In Reverse-el kapcsolatos dologgal.

-----------------------------------------

STV: Beez visszatért a Scuzz találkozik RR-vel műsorhoz, ahelyett, hogy egy rakás tolakodó kérdést tennék föl, a tényekre akarok térni, magyarázd el az embereknek, hogy sikerült börtönbe kerülnöd, miért, mint mondtam, saját beszámolót akarok.

RR: Szerintem ezt már mindenki tudja.

STV: Oké, rendben.

RR: Szóval ez már lerágott csont, jobb terminus híján.

STV: Nem, teljesen oké. Amíg bent voltál, változott az elképzelésed a művészi attitűdről? Volt lehetőséged, úgy értem, mint ahogy mondtad is, hogy elveszítetted a kontrollt meg ilyesmi, szóval megérezted, amíg bent voltál, egy olyasmit, hogy "nem akarom mindezt elveszíteni", hogy "nem akarom elveszíteni a lehetőséget arra, hogy turnézhassak és művész legyek"?

RR: Attól a naptól kezdve, hogy bevittek, úgy voltam vele, hogy nem tudom, mi történik, de nem akarok veszíteni, utálok veszíteni, aztán egyszer csak úgy éreztem, hogy most éppen azt teszem. Úgy értem, jól kezelem a nehézségeket, és egyik nap arra ébredtem, ott bent, hogy ez nem lehet a vég számomra, muszáj kitörnöm ebből, ki kell találnom, hogyan írjak dalokat, tehát dalokat írtam, és írtam (a térdein veri a taktust), tudod, "I'm Not A Vampire", és a gitárrészeket, és a "Pick Up The Phone"-t, tudod, és konkrétan mindegyik dalt így, a börtönben; és nagyon halkan kellett ezt csinálnom, mert a többiek verték volna az ajtómat, hogy kussoljak, mert ott bent minden visszhangzik, szóval amikor kiengedtek és a felvételre mentünk volna, a hangom nem volt sehol, nem tudtam hangosan énekelni, újra kellett építenem az egészet, és ez megint csak szellemi feladat volt. Úgy éreztem, uramisten, erre én nem leszek többé képes, adott ponton fizikailag nem tudom majd megcsinálni, mert 2,5 év ilyen (suttog) után, vagyis nem kiengedve a hangod, iszonyú nehéz újra felépíteni. Persze, végül megcsináltam, addig erőltettem, amíg sikerült, egy hónapra rá, hogy szabadultam, ami szintén szellemi teljesítmény volt, mintha csak olyan egyszerű lett volna; nem igazán tudnám neked leírni azt az elmeállapotot, amikor 2,5 év börtönben, azon belül 1,5 év magánzárkában töltött idő után be vagy dobva a valóságba, felrakva egy repülőre, átküldve az egész országon, hogy felvegyél egy albumnyi anyagot, miközben nem is tudsz... á, ez így nagyon sok.

STV: Nehéz volt megőrizni egy pozitív hozzáállást, mint például amikor a dalaidat írtad, hogy ezek a dalok, mégha most csak a lábadon ütögeted is le őket, egyszer majd eljutnak az emberekhez és majd baromira meghallgatják őket?

RR: Igen. Vagyis nem, amikor a dalokat írtam, az boldoggá tett, de előtte és utána nagyon nehéz bármiféle pozitív hozzáállást megőrizni, amikor egy ilyen sötét helyen van az ember. Sok könyvet elolvstam, főleg önmegvalósítás témában, de a Monte Christo grófját is, I Ching-et is olvastam, sok filozófiai írását.

STV: És ez segített kirángatni magadat a rossz helyzetedből, úgy érezted, mint egyfajta saját utat, amit meg kell tenned, annak ellenére, hogy egy csomó ember segíteni próbált; nem érezted azt, hogy ezt a harcot neked kell megvívnod, hogy kijuthass a saját magad csapdájából?

RR: De igen, szükségem volt erre. Mindenképp kellett ez nekem, mert másképp nem lennék most tiszta, ott lennék én is, ahol a legjobb barátom, a régi barátom van most. Nemhogy tiszta, vagy halott lennék, vagy ismét lecsuktak volna, valami egyébért, sokkal hosszabb időre. Tudod. Annyira örülök ennek, mert minél hosszabb ideig vagy tiszta, annál könnyebb továbbra is, még hosszabb időre tisztának maradni. Szóval igen, végig tiszta voltam, amikor kiengedtek, ittam egy rövid ideig, mert úgy éreztem, kicsit sok a valóságból, úgy voltam vele, és ez nem kifogás, hogy olyan ideges voltam és feszült... Ahogy telt az idő, egyszer csak egy reggel úgy ébredtem, hogy többé inni sem fogok, érted, nem fogok dohányozni sem, vagyis cigarettázni, csak úgy abbahagytam, és azóta káros szenvedélyektől mentes vagyok.

STV: És inkább a testépítés felé fordultál, amolyan mindent vagy semmit jelleggel belevetetted magad. Kérdezhetlek arról az őrült edzésprogramról, amiről valaki azt mondta, hogy ez már szint fölött van?

RR: Ó, igen. Az kemény, igen.

STV: Megkérdezhetek pár részletet, amire az emberek kíváncsiak? Végig tudnál vezetni egy átlagos napodon, különösen itt és most a Warped Tour alatt, mit csinálsz egy itteni nap folyamán?

RR: Igen, a Warped Tour-on kicsit más a helyzet, vannak súlyzóink a kocsiban, de egy átlagos őrült edzés nap egy 60 napos program része, felkelsz reggel, hozzám a dobosom jön 9-re, én általában 8-kor kelek, eszem, zabpelyhet, konkrétan csak zabpelyhet, cukor nélkül, és akkor elkezdjük ezt a 60 perces edzést, ahol olyan gyorsan kell haladnod, ahogyan csak bírsz, vannak különböző rutinpályák, 3 percig folyamatosan, pontosan 3 percig, nem tűnik hosszú időnek, amíg fel nem gyorsultál igazán; aztán megállsz 30 mp-re, utána még 3 perc edzés, megint 30 mp pihenő, soha nem hosszabb annál, szóval egy nagy folyamatos izzadás az egész.

STV: Mennyi idő ez az edzés?

RR: Napi 60 perc.

STV: Ó, basszus.

RR: Szó szerint 1,5 hónapig csak zabpelyhet ettem, egy protein tablettát a nap közepén, majd csirkés saláta wrap-et, és nagyjából ennyit, este sem ettem már semmit.

STV: Jól értettem, hogy elmentél felvételezni a The Drug In Me Is You-t egy hónappal a szabadulásod és a világba visszatérésed után?

RR: Igen.

STV: És milyen volt? Az elszántság hajtott, hogy hallhatóvá tedd végre ezeket a dalokat, ezért ültél fel mindjárt az első lóra?

RR: Igen, azt hiszem. Tudtam, hogy van bennük egy olyan összetevő, amit mindenképp bele akartam tenni, a gyorsbeszéd alapú éneklés, úgy voltam vele, tudod, hogy azt senki nem csinálja, tehát akkor én majd csinálom. Az új album, amit készítünk, vagyis amin most dolgozunk, és amit jelenleg is írok, még ehhez képest is egy következő szint, ezt veheted ígéretnek, a rajongók ki fognak akadni.

STV: Ugyanazt a figyelmet szenteled az új anyagnak is, azaz sikerül meglépni azt, hogy a The Drug In Me Is You csak a kezdet volt, az első lépcsőfok, egy ugródeszka ahhoz, ami azután következik?

RR: Igen. A The Drug In Me Is You semmi az új anyaghoz képest.

STV: Rendben. A vokális teljesítmény, ami a The Drug In Me Is You-n hallható, az a felépített hang volt, amit újra kellett alkotnod az utóbbi évek miatt?

RR: Igen. A szövegek meglehetősen idegesek, olyanok, mint amilyen én voltam, amikor írtam őket, megkeseredett és dühös. Most már nem is nagyon gondolok erre, nem is posztolok erről a médiában, nem érdekel már, a volt bandám százezrekkel tartozik nekem, de én csak a kutyámra tudok gondolni, és arra, hogy esténként tízezrek előtt lépek fel. És arra, hogy a régi zenekarom soha, amióta én nem vagyok velük,

egyetlen egyszer sem játszottak nagyszínpadon a Warped Tour-on, soha nem adtak el teltházat - a mostani bandám az, ami boldoggá tesz, valószínűleg azért nem vagyok már keserű, egész turné alatt egyszer sem voltunk az előzenekara senkinek, kivéve a Guns'n'Roses-t. Úgy értem minden turnén főzenekar vagyunk, teltházakkal játszunk, és most, a Warped Tour-on is az egyik főzenekar vagyunk. Olyan sokat dolgoztam ezért, még börtönbe is kellett mennem vagy 2 évre (nevet), de amikor visszagondolok a sok keserűségre, mind elpárolog, ha eszembe jut, hol vagyok most, ahhoz képest, ahol akkor voltam.

STV: Nem olyan érzés, mintha egy évezrede történt volna? Úgy értem, mindez...

RR: De, nagyon olyan érzés. Sőt, mintha meg se történt volna. Őrület. Olyan, mintha nem is a valóságban lett volna, hanem egy másik dimenzióban, vagy ilyesmi. Igen, őrület.

STV: Maradjatok a közelben, hamarosan folytatjuk a beszélgetést a Falling In Reverse jövőjéről, Ronnie Radke-vel.

----------------------------------------------

STV: Beez visszatért a Scuzz találkozik RR-vel műsorhoz, amikor befejezted a The Drug In Me Is You-t és azt a valamit, amiről tudjuk, hogy azután kezdted el, úgy érezted, hogy sikerült befogni a sok pletykálkodó száját, tudod, mire értem, bizonyára meglepődtek, nem számítottak erre...

RR: Igen, van néhány szövegem, amit ha most meghallgatok, például a "Tragic Magic" dalét, miközben most már megpróbálok olyan szerény lenni, amennyire csak lehetséges, és épp ezen dolgozom, szóval amikor azt meghallom, hát basszus...

STV: Nem lehetsz szerény, miközben azt hangoztatod, hogy te vagy a zenei élet királya...

RR: Ja, ez olyan... de hát ez még akkor volt, igen, próbálok most már szerényebb lenni, de hát tudod, ez amolyan irónia.

STV: Abszolút. Aután meg még azt akartam kérdezni, hogy a szövegeket mi inspirálta, a hip-hop részekkel együtt, ami így nagyon menő, ahogy így egy rocksztár előadja magát velük.

RR: Igen, ezt senki más nem csinálja, a mi műfajunkon belül és mostanában nem, legalábbis ami az utóbbi 10 évet illeti. De az új albumon ez még ennél is őrültebb.

STV: Minthogy a cél mindig az volt, hogy olyan dolgokkal állj elő, amiket másképp csinálsz, mint a többiek, mert ugye mint tudjuk, egyetlen banda sem akar "szűz területre" lépni, szóval mondhatnak bármit a FIR-re, azt biztosan nem mondhatják, hogy á, ők is csak olyanok, mint az x-y-z zenekar, mert ti a saját utatokat járjátok.

RR: Igen, próbáltam kialakítani egy saját hangnemet mindabból az ihletből, ami azok felől a bandák felől ért, akiken felnőttem, mint amilyen a 80-as évek glam haj stílusa, amit akkor kezdtem viselni, amikor megalakult az ETF. Egyszerűen csak felmelegítettünk valamit, nyilván nem én vagyok az első, aki ezt teszi, és nem is az utolsó, de abban a periódusban, amikor az ETF megalakult, senki más nem volt ilyen, hacsak nem a Mötley Crüe, akik épp a Crüe Tour-on vettek részt, vagy a Kiss, akik szintén turnéztak éppen. De hát ők voltak az ihlet számomra, és az egészet azért csináltam, mert annyira kedveltem őket, és mert senki más nem, mindenki normális ruhákat viselt, én meg szerettem volna feleleveníteni egy újszerű megjelenést, és részben felelősnek érzem magam ebben az egészben, mint amilyen például ez a frizura...

STV: Teljesen, ez most nem hencegés, ez a valóság.

RR: Nem vagyok az első ebben, közelről sem, de azért jól esik, amikor hozzám hasonló korú embereket látok egy az egyben azonos frizurával, és igen, akkor arra gondolok, lehet, hogy a zenekarom volt rájuk ilyen hatással.

STV: Igen, és van valami, ami még ennél is menőbb, említetted a MC-t és a hozzá hasonló bandákat, akik részt vesznek a Crüe Fest-en meg ilyenek, de az a cucc mindig ilyen utánzatnak hat, mint amikor a múltat másolja valaki, a FIR azonban újszerű és élvonalban van, nem?

RR: Igen, én szeretem a hajamat, nem érdekel, ki mit mond, mint ahogy ezt a dzsekit is, amin írja, hogy FIR, én csináltam az egész zenekar számára, mert nem tudom, hogy van-e még valaki hasonló a mi kis csapatunkhoz, de most tényleg senki nem teszi ezt, legalábbis a mi zenei színterünkben, javíts ki, ha tévedek, nem tudom. Arany nadrág van rajtam most is, szóval érted, konkrétan senki sem visel manapság ilyet.

STV: Kell hozzá egy bátorság, igen, szóval ez egy arany rocknadrág.

RR: Szeretem a különlegességet, mint amilyen Ziggy Stardust volt, amiben David Bowie újra felfedezte magát, az emberek pedig kiakadtak, fáraszt, hogy minden fekete, és persze egy kicsit vissza is akartam hozni azt a régi Poison korszakot, és Def Leppard korszakot, Van Halen vagy David Lee Roth korszakot, az ő nadrágjai például őrültek voltak.

STV: Valami megütötte a fülemet, amit csak az imént mondtál, hogy a zenakarod egy "csapat", milyen érzés tudtára adni az embereknek, hogy ez már nem egy Ronnie-show, hanem a FIR egy csapat?

RR: Igen, mindig azt kiabálják, hogy "Ronnie! Ronnie!", minden koncerten, és nekem kell eszükbe juttatnom, hogy itt már nem csak rólam van szó, hanem a zenekaromról is, úgy értem itt van Jacky, aki egy sztár, Ryan, a dobosom is egy sztár, tudod, a bőgős is egy főnyeremény, a másik gitárosom is egy főnyeremény. Ryan egy, a fülében lévő kattogásra játszik, dupla lábdobbal, szólamot énekel és háttérhörög nekem. Az emberek nem is tudják, mennyire lenyűgöző, amit csinál. Mármint ez eszméletlen - ugyanakkor rémes egy állat.

STV: Hahaha, nyilván nem tudnál egy emberről csak jót mondani...

RR: Egy állat, de tulajdonképpen a kedvencem, hiszen tényleg hosszú ideje ismerem, ő az első, akire gondoltam, amikor a börtönben dobost kerestem, felhívtam mobilon, totál kiakasztottam, mert börtönhívás volt, azt mondtam neki: "Legyél tagja a bandámnak", ő meg erre, hogy "Rendben". Ennyi.

STV: Ez könnyen ment.

---------------------------------------

STV: Beez visszatért a Scuzz találkozik RR-vel műsorhoz, gondolom mindeki otthon ül és nézi, azt várva, mikor hangzik már végre el a kérdés: mikor lesz végre lehetőségetek Angliába jönni? Úgy értem, lennie kell valami megoldásnak, ütni kell a vasat, valami ilyesmi, nem? Hogy megtörténhessen...

RR: Azt hiszem, igen, ilyesmiről lehet szó, azt hiszem, csak meg kell győznünk őket, hogy én nem azért megyek oda, hogy rosszalkodjam, azt hiszem, tényleg csak... persze, ez beletelik némi időbe, de igen, fogok utazni, el fogok jutni oda, akárcsak az összes többi ember, aki odautazott. Úgy értem, nem teszek semmit, amit nem kellene, és alig várom, mindenki arról beszél, milyen nagyszerű lesz, és legszívesebben már most indulnék, elegem van már, hogy csak beszélek róla, szóval ja, végül is a jövő év, úgy értem, az elkövetkező 12 hónap folyamán van egy olyan érzésem, hogy valahol arrafelé leszek majd.

STV: Ó, ehhez gratulálok.

RR: Alig várom.

STV: Szóval akkor még mindig elkísérnek kis apró maradványok a múltadból. Ez azért szívás. Különösen úgy, hogy, amint azt észrevettem valamelyik este, mert én olyan figyelmes vagyok, egy partin voltunk Orlandóban, Floridában, és bár az emberek, amikor feladják rossz szokásaikat, általában visszahúzódókká válnak, te viszont mindenkivel nagyon jól kijöttél.

RR: Ó, igen, de nem, csak idővel lettem ilyen. Eleinte a bandatagokkal is alig beszéltem. Inkább elbújtam a hotelszobámban, amikor a többiek szórakozni mentek; mindenkinek szokása volt inni a turnékon, én meg csak később értettem meg, miért is voltam annyira visszahúzódó akkoriban, hát mert senki nem volt józan körülöttem. Azóta mindenkinek tilos a turnék alatt inni, ez elinte egy kicsit, szóval éreztem a feszültséget, bizonyos bandatagoknak ez nem tetszett, de egész turné olyan simán lezajlott, nem voltak nagy drámák, olyan könnyed volt minden. Olyan banálisak voltak a problémáink. Mint például, hogy ki itta meg az utolsó Capri Sun-t, ahelyett, hogy miért van mindenhol törött üveg a padlón az előző éjszaka eseményei nyomán. Szóval mindenkinek jó, ha józanok vagyunk a turnék alatt.

STV: Beszéltünk a jövőről és a következő FIR albumról, valamit mintha mondtál volna korábban, hogy bedobtad azt a gyorsvokál stílust az utóbbin, van valami, amin jelenleg is dolgozol, ami mintegy ki fogja akasztani az embereket és felforralni az agyvizüket, amikor majd megjelenik?

RR: Az új zene túlvan az újszerűség fogalmán, úgy értem, csak ennyit mondhatok, sokan találgatják, vajon mi van még, amivel előhozakodhatok, mert már mindent mindenki megcsinált előttem, de itt és most biztosíthatlak róla, hogy amint meghallják, eszükbe jut ez az interjú, és meg fogják érteni, mert ez már mindenképpen egy következő szintet jelent.

STV: És most hogy írod a dalokat, mert említetted, hogy az utóbbi albumon a szövegek mind dühösek és idegesek voltak, meg keserűek, szóval most milyen elmeállapotban íródnak a Ronnie-szövegek a jelenlegi albumra, nem feledve azt, hogy még el se kezdted a felvételeket vagy ilyesmi, még csak alkotói módban vagy.

RR: Olyan, mint a régi bandámé, mint a The Drug In Me Is You-é, nyers, mert kimondom az igazságot a családi problémáimról, a drogproblémáimról, nem olyan dühvel azért, nem úgy, hogy "utálom a pofátokat", van egy kis kakaskodó él is benne, és egy rakás győzelmi kiáltás, és... nem mondhatok többet.

STV: Könnyű visszatekinteni arra az egészre, most hogy fordulóponthoz érkeztél, érzed már, hogy elkezdtél végre úgy összességében nyerni? Vagyis könnyebb most már újralátogatni azokat a sötét helyeket, és így most már írhatsz róluk, mert az már a múlté, és mert perceken belül tízezer ember megőrül majd, amikor kimész eléjük a színpadra?

RR: Igen, most már könnyebb újraélni a múltat. Amikor először kijöttem a börtönből, nagyon nehéz volt, nem tudtam egyhelyben ülni sem, olyan erős remegésem volt, olyan ideges voltam, nem bírtam a csapot sem megnyitni, érted; most már más, nem tudnék itt beszélgetni veled, nem lennének interjúk, esélytelen, legfeljebb telefonon, ritkán, vagy ez a zárt helyiség itt, á, semmiképp sem történhetne meg. De most már könnyű újraélni. Vagyis tudok róla beszélni, mert olyan messzinek tűnik már.

STV: És most, amikor 2012. július 20-án itt ülünk, úgy érzed, hogy győztél?

RR: Hát, igen. Az albumunk túlment a százezren még az első év, a megjelenési év letelte előtt (július 25-én lesz egy éves).

STV: Gratulálok.

RR: És csak 2012-ben, egy indie lemezkiadónál, azzal a zenével, amit én írtam, ez lenyűgöző. Úgy értem, őrület, teltházat adtunk el minden turnén, ahol főzenekar voltunk, ez kész őrület.

STV: És most mi következik?

RR: Alig várom, ti nem is értitek, oda akarok menni és megenni a kibaszott kajátokat, és megszállni a "szhállodhátokban", vagy ahogy ti mondjátok nekik, alig várom, annyira meg akarom tapasztalni, Jacky állandóan azzal jön, ő Portsmouth-ból való, folyton azt mondja, hogy imádni fogom,, merthogy a divat odaát, a shoppingolás fantasztikus... Imádok shoppingolni.

STV: Hát akkor, múlt, jelen és jövő, ő volt Ronnie Radke, aki engem lenyűgözött éppen, remélem élveztétek, legközelebb is legyetek velem egy újabb Scuzz találkozón.

RR: Minden jót!

VISSZA A POSZTHOZ